Nem törtek be (aznap) hozzánk, nem halt meg vagy tűnt el szerettem, és még csak különleges képességet sem véltem felfedezni magamban. Nem én változtam meg, hanem mindenki más.
Bárhová mentem, az emberek megbámultak. Minden tekintet rám szegeződött, és ha megszólaltam, mindenki félbehagyta a beszédet és csak itták a szavaimat. Szörnyen furcsálltam, de kisvárosban éltünk, rengeteg embert ismertem, így gondoltam, csak rám akarták hozni a frászt, születésnapi ajándék gyanánt. Mikor napok múltán is mindenki ugyanúgy viselkedett, rájöttem, hogy közel sem erről volt szó. Szóltam otthon, hogy nem érzem jól magam, és pár napig kerülni szeretném az iskolát. Mint a születésnapom óta mindenbe, ebbe is rögvest beleegyeztek. Másnap reggel kaptam egy kancsónyi forró teát, háztartási kekszet és egy tablettát. Nevelőanyám, Meredith, megsimította az arcomat, és azt mondta, feltétlenül vegyem be a pirulát, attól biztosan meggyógyulok. Csókot lehelt a homlokomra, majd férjével együtt elhagyták a házat. Tekintete akkor is pont olyan üres és semmitmondó volt, mint az elmúlt időben bármikor.
Kibújtam az ágyból, felvettem egy szürke melegítőnadrágot és egy fekete pólót, mellig érő, barna hajamat pedig kifésültem és lófarokba fogtam.
Mikor közelebbről szemrevételeztem a bogyót, rájöttem, hogy nem fájdalomcsillapító, hanem egy szem altató pihent a kezemben. Felismertem, nevelőapám gyakran vette ezt be éjszakánként, hisz súlyos alvászavarban szenvedett. Erős darab volt, engem elsőre biztosan legalább fél napra kiütött volna. Inkább egy zsebkendőbe csomagolva kidobtam a kukába, a teát pedig a keksszel együtt levittem a konyhába.
A szobám felé caplatva végigpörgettem mobiltelefonom névjegyzékén, majd keresztapám számán állapodott meg az ujjam. Másfél éve találkoztunk legutóbb, azóta néha-néha e-maileztünk egymással. A szülinapomra küldött egy kedves kis kártyát, amiben leírta, ha bármi történik velem, nyugodtan hívjam fel, és ő majd segíteni fog. Szaván kellett fognom, nemigen tehettem mást.
- Holland? - szólt bele a telefonba.
- Jonah, segítened kell! - vágtam a közepébe.
- Épp most? Kislány, dolgozom - motyogta, hangjáról pedig sütött az idegesség. Különös háttérzajokra lettem figyelmes, ám nem akartam rákérdezni.
- Kérlek! Meredith és Sean és az egész város teljesen begolyózott! - hadartam kínomban. - Mindenki megbámul és kérdezősködnek, néha olyan, mintha többen hazáig követnének. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de bármi is a helyzet, kérlek, segíts!
Hosszú másodpercekre néma csend állt be a vonalban. Már azt hittem, megszakadt a hívás, mikor Jonah ismét megszólalt.
- Holland, mióta viselkednek ilyen furán az emberek?
- A szülinapom óta.
- Értem. Most ne kérdőjelezd meg azt, amit mondok. Menj a szobádba és pakold össze a legfontosabb holmijaidat - utasított.
- Mi? Miért? - értetlenkedtem.
- Csak csináld! - szólt rám élesen. Engedelmeskedtem, fél kézzel előhúztam egy nagyobb sporttáskát az ágyam alól és sebtiben beledobáltam tiszta ruhákat, a sminkcuccaimat, tisztálkodószereket, a laptopomat, a töltőimet és egy pár újonnan kapott sportcipőt.
- Láttad jelét annak, hogy el akarnának kábítani vagy hurcolni? - kérdezte, miközben a cipzárral bajlódtam.
- Nagyon sokan mindenféle italokkal kínálgattak, néhány kocsi követett, bárhová is tartottam, de ilyenkor általában elfutottam - feleltem, továbbra is a táskára összpontosítva. - Ja, meg azt hazudtam, hogy rosszul érzem magam, de Meredith rendes gyógyszer helyett Sean egyik altatóját akarta lenyomni a torkomon. Az mondjuk fura volt.
Mielőtt keresztapám reagálhatott volna, hatalmas robajt hallottam, amitől egész testemben megremegtem.
- Mi a szar volt ez? - kérdezte.
Elszaladtam a lépcsőig és a bejáratra pillantottam. Az ajtót kirúgták és tömegesen özönlöttek az emberek a házba. A legjobb barátnőm, Mary, a közeli kocsma tulajdonosa és még a fura szomszéd bácsi is ott hömpölygött a tömegben. Úgy vánszorogtak akár a zombik, még a bőrük is szürkés színben játszott.
Visszarohantam a hálószobámba, remélve, hogy nem láttak meg, bezárkóztam, és a komódomat az ajtó elé toltam.
- Itt vannak! - visítottam hisztérikusan. - Mit csináljak?
- Bent a lakásban?
- Igen.
- Baszd ki - hasznos reakció, sokat segített a helyzetemen. - Kölyök, juss el valahogy a benzinkúthoz. Felhívom egy haveromat, húsz percen belül ott lesz érted és idehoz hozzám. Nem lesz baj, oké?
- Ja, persze, hogyne - kapkodtam a fejem idegesen. - És mégis hogy jussak ki a szobámból?
- Mit tudom én. Ugorj ki az ablakon!
- Én nem... - kezdtem volna tiltakozni, ám félbeszakított egy erőteljes dörömbölés a hálószobám ajtaján. A vállamra kaptam a súlyos sporttáskát, bár egy pillanatra gondolkodtam azon, hogy inkább hagyom a francba és mentem a bőröm, majd kinyitottam az ablakomat, az ölembe kaptam a csomagot, lehunytam a szememet és ugrottam. Hirtelen éles fájdalom nyílalt a lábaimba, azt hittem, eltörtem őket, de csak valamelyest alám bicsaklottak. Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, elbicegtem a kertből, aztán az útra érve igyekeztem valami futásfélét produkálni. Szaladtam, amennyire tőlem tellett, de úgy beszorult a levegő, hogy kénytelen voltam pár másodpercre megállni. Egy busz épp akkor hajtott volna el mellettem, de hirtelen lefékezett és kinyílt az első ajtó.
- Holland Roberts, igaz? Szállj csak fel - fordította oldalra fejét a buszsofőr. Arcáról semmilyen érzelem nem tükröződött, ahogy az utasokéról sem.
- Köszönöm, inkább gyalog mennék - egyenesedtem fel, bár remegő lábaim megnehezítették a dolgomat.
- Szállj fel! - vicsorgott rám egy férfiutas.
- Ez már rohadtul hátborzongató - ráztam meg magam, aztán ismét szaladni kezdtem. Eszembe jutott, hogy a parkon keresztül levághatnám az utat a benzinkútig, délelőtt lévén pedig alig járnak arra ilyenkor. Legalábbis reméltem.
Sejtésem beigazolódott, senkit se találtam a füves területen. Gyors sétatempóban folytattam itt az utamat, hangosan szuszogva. Ahogy kiértem a túloldalon, tudtam, hogy már csak másfél saroknyira volt a célom és nagyjából időben voltam. Belehúztam hát, s hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el, mikor végre megláttam a kutat. Beértem a célegyenesbe és jelképesen égbe emeltem kezeimet, aztán fáradtan ejtettem le táskámat a földre. A térdeimre támaszkodva kapkodtam levegő után. Köpni akartam, de teljesen ki volt száradva a szám.
Vagy egy percig így fújtattam, mikor is tömeges léptek zajára kaptam fel a fejem. A fél város a benzinkút felé tartott, egyesek a nevemet nyögték, mások szitkokat szórtak. Nem tudtam, hogy sírjak, sikítsak, ájuljak el, vagy próbáljak-e meg tovább menekülni, így inkább földbe gyökerezett lábbal figyeltem az eseményeket. Már nagyon közel értek hozzám, mikor fékcsikorgást hallottam és egy fekete autó farolt be a tömeg és énközém. Kilökték a felém eső ajtót és a sofőr rám kiáltott, hogy szálljak be. Fel sem merült bennem, hogy nem Jonah haverja jött értem, így felkaptam a táskámat, bepattantam az anyósülésre és becsaptam magam mögött az ajtót. Szinte észre se vettem, hogy közben lefejeltem a tetőt.
A vezető az ölembe dobott egy üveg vizet, én pedig kérdés nélkül ledöntöttem a felét. Lihegve köszöntem meg, ő pedig csak biccentett. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, legfeljebb öt-hat évvel, középhosszú, szőkés-barna haja, smaragdzöld szemei és egészen helyes, borostás arca volt.
Ez idő alatt odakint szinte teljesen körülvették az autót, néhányan öklükkel is nekiestek a járműnek.
- És most? - húzódtam össze rémülten.
- Lelépünk - felelte ő, ezzel a végszóval csontig beletaposva. A motor felbőgött és mi sebesen kanyarodtunk ki a főútra. Legalább nyolc-tíz embert terített le az ütközés.
- Most ütötted el a fizikatanáromat! - sikoltottam fel.
- Mert az olyan nagy baj, mi? - nevetett fel.
- És az egyik legjobb barátomat - nyöszörögtem.
- Nem mindegy? - nézett rám egy pillanatra. - Úgyis csak szét akartak tépni téged.
Mielőtt keresztapám reagálhatott volna, hatalmas robajt hallottam, amitől egész testemben megremegtem.
- Mi a szar volt ez? - kérdezte.
Elszaladtam a lépcsőig és a bejáratra pillantottam. Az ajtót kirúgták és tömegesen özönlöttek az emberek a házba. A legjobb barátnőm, Mary, a közeli kocsma tulajdonosa és még a fura szomszéd bácsi is ott hömpölygött a tömegben. Úgy vánszorogtak akár a zombik, még a bőrük is szürkés színben játszott.
Visszarohantam a hálószobámba, remélve, hogy nem láttak meg, bezárkóztam, és a komódomat az ajtó elé toltam.
- Itt vannak! - visítottam hisztérikusan. - Mit csináljak?
- Bent a lakásban?
- Igen.
- Baszd ki - hasznos reakció, sokat segített a helyzetemen. - Kölyök, juss el valahogy a benzinkúthoz. Felhívom egy haveromat, húsz percen belül ott lesz érted és idehoz hozzám. Nem lesz baj, oké?
- Ja, persze, hogyne - kapkodtam a fejem idegesen. - És mégis hogy jussak ki a szobámból?
- Mit tudom én. Ugorj ki az ablakon!
- Én nem... - kezdtem volna tiltakozni, ám félbeszakított egy erőteljes dörömbölés a hálószobám ajtaján. A vállamra kaptam a súlyos sporttáskát, bár egy pillanatra gondolkodtam azon, hogy inkább hagyom a francba és mentem a bőröm, majd kinyitottam az ablakomat, az ölembe kaptam a csomagot, lehunytam a szememet és ugrottam. Hirtelen éles fájdalom nyílalt a lábaimba, azt hittem, eltörtem őket, de csak valamelyest alám bicsaklottak. Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, elbicegtem a kertből, aztán az útra érve igyekeztem valami futásfélét produkálni. Szaladtam, amennyire tőlem tellett, de úgy beszorult a levegő, hogy kénytelen voltam pár másodpercre megállni. Egy busz épp akkor hajtott volna el mellettem, de hirtelen lefékezett és kinyílt az első ajtó.
- Holland Roberts, igaz? Szállj csak fel - fordította oldalra fejét a buszsofőr. Arcáról semmilyen érzelem nem tükröződött, ahogy az utasokéról sem.
- Köszönöm, inkább gyalog mennék - egyenesedtem fel, bár remegő lábaim megnehezítették a dolgomat.
- Szállj fel! - vicsorgott rám egy férfiutas.
- Ez már rohadtul hátborzongató - ráztam meg magam, aztán ismét szaladni kezdtem. Eszembe jutott, hogy a parkon keresztül levághatnám az utat a benzinkútig, délelőtt lévén pedig alig járnak arra ilyenkor. Legalábbis reméltem.
Sejtésem beigazolódott, senkit se találtam a füves területen. Gyors sétatempóban folytattam itt az utamat, hangosan szuszogva. Ahogy kiértem a túloldalon, tudtam, hogy már csak másfél saroknyira volt a célom és nagyjából időben voltam. Belehúztam hát, s hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el, mikor végre megláttam a kutat. Beértem a célegyenesbe és jelképesen égbe emeltem kezeimet, aztán fáradtan ejtettem le táskámat a földre. A térdeimre támaszkodva kapkodtam levegő után. Köpni akartam, de teljesen ki volt száradva a szám.
Vagy egy percig így fújtattam, mikor is tömeges léptek zajára kaptam fel a fejem. A fél város a benzinkút felé tartott, egyesek a nevemet nyögték, mások szitkokat szórtak. Nem tudtam, hogy sírjak, sikítsak, ájuljak el, vagy próbáljak-e meg tovább menekülni, így inkább földbe gyökerezett lábbal figyeltem az eseményeket. Már nagyon közel értek hozzám, mikor fékcsikorgást hallottam és egy fekete autó farolt be a tömeg és énközém. Kilökték a felém eső ajtót és a sofőr rám kiáltott, hogy szálljak be. Fel sem merült bennem, hogy nem Jonah haverja jött értem, így felkaptam a táskámat, bepattantam az anyósülésre és becsaptam magam mögött az ajtót. Szinte észre se vettem, hogy közben lefejeltem a tetőt.
A vezető az ölembe dobott egy üveg vizet, én pedig kérdés nélkül ledöntöttem a felét. Lihegve köszöntem meg, ő pedig csak biccentett. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, legfeljebb öt-hat évvel, középhosszú, szőkés-barna haja, smaragdzöld szemei és egészen helyes, borostás arca volt.
Ez idő alatt odakint szinte teljesen körülvették az autót, néhányan öklükkel is nekiestek a járműnek.
- És most? - húzódtam össze rémülten.
- Lelépünk - felelte ő, ezzel a végszóval csontig beletaposva. A motor felbőgött és mi sebesen kanyarodtunk ki a főútra. Legalább nyolc-tíz embert terített le az ütközés.
- Most ütötted el a fizikatanáromat! - sikoltottam fel.
- Mert az olyan nagy baj, mi? - nevetett fel.
- És az egyik legjobb barátomat - nyöszörögtem.
- Nem mindegy? - nézett rám egy pillanatra. - Úgyis csak szét akartak tépni téged.
###
Sziasztok Drágák!
Ez lenne az új blogom prológusa, ha eljutottatok eddig a szövegrészig, azt már sikernek könyvelem el.
Ha tetszett az ízelítő, kérlek, iratkozzatok fel, írjatok megjegyzést, vagy jelezzetek vissza chaten. Kellemes időtöltést! :)
xx June
